Touchdown - 3..2..1 Csapó!

Nellie

– Nem megy az írás! – panaszkodom a barátnőmnek Lilynek  a vállam és a fülem között támasztott telefonban, miközben a létra felső fokán egyensúlyozva próbálom kicserélni az a fránya ,-  mert mától nem használok ennél durvább szavakat – folyosói villanykörtét. Már egy hete kiégett, és a házmester nem vette a fáradságot arra, hogy intézkedjen, én pedig este amikor a színházból hazaérek alig tudom kinyitni az ajtómat a vak sötétben.

Szóval, ebből elég. Amúgy sem vagyok egy türelmes ember, így pedig hogy egy tapodtat sem haladtam egész nap a színdarabbal, amivel mellesleg legkésőbb jövőhét végén kész kell lennem.

– Ne idegeskedj Nellie! – nyugtat Lily – jön majd magától, ne idegeskedj. Inkább mesélj! Milyen az új szomszéd?

– Nem tudom.

– Ne szórakozz velem csajszi! Ki a legjobb barátnőd évek óta? Nekem bármit nyugodtan elmondhatsz.

– Még nem láttam, csak a csomagok érkeztek meg. Rengeteg cucca van és valószínűleg foci rajongó.

– Ezt meg honnan veszed.

– Hát leskelődtem, honnan máshonnan. De mielőtt a szemeidet forgatnád, közlöm, hogy egyszerűen ihletet gyűjtök.

– Na persze. És legalább fekete?

– Mondom, hogy még nem láttam. – Lily azért tette fel ezt a nagy kérdés, mert ismert. A családom olyan tipikus „vegyes” családra sikerült. Az anyám, szőke kékszemű magas vékony törékeny tündérhercegnő volt, akinek alakján a szülés még csak véletlen sem hagyott nyomot. Gyerekkorom meséiben mindig is hozzá hasonlónak képzeltem el a királylányokat. Pont, olyan loknikkal és ragyogó szemekkel, mint az övéi. Imádott édesapám pedig fekete. Nagydarab, sötét szemek és haj. A faji és egyéb ellentétek ellenére remek volt a házasságuk. 5en vagyunk testvérek, zajos, hangos, sivalkodó familia, ráadásul a legtöbbünk már rég révbe ért. Legkisebb testvér lévén persze mindenki az én dolgaimba üti bele az orrát. Amikor például legutóbb Sammy összehozott egy szívdöglesztő fehér sráccal, olyan szépen indult a románcom, és mi lett belőle… összetört szív, és sok sírás.

De nemcsak én sírtam…

Miután megcsalt, a bátyáim (mind a 3) tiszteletét tette a fiúnál, azt pontosan nem tudom, hogy egyszerre vagy egymás után... Azt hiszem ezt jobb is, ha nem jegyzi a történelem.

Végeredmény pedig csupán annyi, hogy elég nehéz olyan pasit találni, aki nem ijed meg ezek után a kis családomtól.

Pedig ha nem rólam van szó, kedves, barátságos, vidám emberek, de sajnos túl sokat aggódnak. Mert állítólag én vagyok a szemük fénye. Aham… fénynek azért elég gyengén pislákoló. Hosszú göndör kávészínű a hajam, sötétbarna a szemem, a bőröm pedig tejeskávé színű, részben apám, részben anyám öröksége. Közepes termetű és alkatú vagyok, semmi extra, de elfogadom magam külsőre ilyennek, rendszeresen futok, így ki vagyok békülve a tükörrel is.

– De mesélsz, ugye amint felbukkan? Rám férne valami szaftos pletyka. – alkudozik tovább Lily. Ez nagyon jellemző a barátnőmre. Egy helyen dolgozunk, ugyanabban a színházban, csak ő a színpadon én pedig „mögötte”. Lily szép és tehetséges, mindig abban bízik, hogy Hollywood felfedezi.

– Persze, tudod, hogy kevés titkom van előtted! – egyezem bele, mert így könnyebben szabadulok.

– Valami mesés szerepet írj nekem légyszíves. Bátor, vagány csaj akarok lenni, nem dráma királynő.

– Édesem, ez nem akció film lesz, hanem színdarab, a filmmel még várnod kell a „felfedezésedig”. – drámaian felsóhajt, olyan „színésznősen” megjátszottan. Mire felkacagok és velem nevet ő is.   

Közben sikerült lecsavarnom a burát, vonalba tartani Lilyt, és nevetni egyszerre.

De persze nem is én lennék, ha így kivitelezném a műveletet. Megcsúszik a telefonom, próbálok utána kapni, aminek következtében kibillenek az egyensúlyomból.

Hallom, ahogy csattanva törik el a lámpabura, a fogadalmamat megszegve egy erős, „hogy rohadnál meg te büdös lámpa!” hagyja el a számat, és megindulok a gravitációnak engedve a föld felé…

Majdnem olyan keménynek ütközöm, mintha a talajhoz csapódnék, de valahogy kevésbé fájdalmasan. Amikor kinyitom a szemem huncutul, – hiába nagy a szókincsem, nem találok rá jobb jelzőt – nevető szempárral találkozik a tekintetem. A fickó akkora, mint egy kisebb ház. A karjainak szorítása pedig erősebb, mint a vastag acélpánt, és ahogy a mellkasának feszít az az érzésem, hogy kőből van az egész teste.

– Minden új beköltöző ajándékba kap egy ilyen csinos csomagot? – kérdezi és látom, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

Mielőtt megszólalok, körülnézek a káoszban, amit okoztam. A lámpabúra szilánkjai mindenütt elterülve a padlón, a villanykörte kicsavarva, az új égő szintén a bura mellett összetörve, a létrám keresztben eldőlve a folyosón, eltorlaszolja az utat.

A tekintetem a saját ruhámra téved. Ó, hogy miért nem nyel el a föld mindjárt.

Kinyúlt rövidnadrágban és olyan trikóban vagyok, ami totál átlátszik még a melltartóm fehér csipkéje is teljesen felismerhető alatt. A lábamon lévő strand papucs pedig méterekkel arrébb…

Érdekes fejet vághattam, mert a „megmentőm” hangos hahotába kezd tőle, úgy hogy remeg az egész felső teste. Annyira elvörösödöm, hogy tuti látható. A „rohadt pokolba!”

– Köszönöm a segítséget… – hebegem… – De most már letehetnél…

– Felhívnám a figyelmedet, hogy mezítláb vagy az üvegszilánkok borította folyosón. Hova óhajtod? – így körülnézve tényleg a lehető legjobb helyen voltam…

– Melyik a lakásod? – kérdezte meg egy újabb nevetőroham után.

– Ez itt. – mutatok a legközelebbi ajtó felé.

– Akkor szia szomszéd lány! – mondja, és átvágva az üvegszilánk tengeren, a vállával finoman belöki a résnyire nyitott ajtómat, amitől persze az, majdnem a tokjából is kifordul és koppan a falnak. Csak remélhetem, hogy a mögötte lévő vakolat nem jött le.

Hosszasan megfontolva és sokáig vonakodva letesz a „biztonságos” padlóra. Majd egy ekkora darab férfitől meglepően könnyedén fejet hajtva, udvariasan hozzáteszi:

– Állok mindig a szolgálatodra, Gabe vagyok, másodállásban lányokat mentő hőslovag.

– Nellie. – hebegem zavartam, de mellette idióta letörölhetetlen vigyorral. – Köszönöm.

Most költöztél be? – kérdezem meg csak, hogy szóval tartsam. Már az előbb is hatalmasnak tűnt, amikor mégcsak az ölébe fogott – te jó ég!?!??! Az ölébe fogott! Lehet, hogy kellene egy kis jég lehűteni magam –  de a lakásom kicsike előszobájában állva, szinte faltól falig kitölti a teret. De érdekes módon cseppet sem félelmet keltő. Mondjuk, ehhez valószínűleg köze van az arcán elterülő barátságos mosolynak és a kedves sötét, majdnem fekete szemének.

– Igen, még az összes cuccom dobozokban hever, edzésre kellett mennem és nem volt időm kipakolni. Azt sem tudom hol a kávéfőzöm…

– Jaj, de szédült vagyok! – esik le a nyílt célzásra – meghívhatlak egy kávéra a segítségedért cserébe?

– Az ölbepottyant lehetőségeket és a potya kávét szinte sosem hagyom ki.

Oké, itt az a pillanat, amikor rájövök, hogy Gabe mégiscsak veszélyes rám, valahogy letaglóz a „szomszédfiús” sármja, és nehéz a bűvköréből kiszabadulni.

Beinvitálom a konyhámba, és felajánlom azt a széket, amit a testvéreim is használnak, mert garantáltan nem szakad össze.

– Szóval mivel foglalkozol? – kérdezi kíváncsian– Attól tartok a villanyszerelés nem a fő megélhetési forrásod.

– Egészen jól boldogultam, csak megzavart… valami. – majd mosolyogva folytatom. – Színdarabokat írok sajátokat és népszerű vagy kevésbé népszerű könyvek átdolgozásait színpadra.

– Jól hangzik.

– Ha gondolod, tudok ingyen jegyeket szerezni, most fut a Szentivánéji álom, nagy sikere van, vagy akár két jegyet is, – sajnos ezt muszáj megkérdeznem – ha valakit magaddal akarnál hozni…

– Nincs senki, akit jelenleg hozhatnék, de még fiatal a nap.

– Vicces. Szóval se feleség, se barátnő…

Halkan felnevet. – Nem, nincsen. És neked? Férj? Barát? Barátnő, feleség?

– Senki. – közben a lefőtt kávé illata betölti a konyhát. – Hogy iszod?

– Sok tejjel. Legalább kétszer annyival, mint amennyi kávét beleöntesz, de ha igazán kedves akarsz lenni, akkor háromszorosan annyit.

Hát persze, hogy felöntöm alaposan tejjel. Mindent a vendégért.

– Mivel foglalkozol? – kérdezek rá én is, mert megesz a kíváncsiság. Látom, hogy egy percre meglepődik, de aztán széles vigyorral felel.

– Focizom.

– Nem a hobbidra gondoltam… – kezdenék bele merülni, amikor már úgy vigyorog, hogy kilátszik az összes foga. A vad mosolyától két gödröcske jelenik meg az arcán. Szédítő. Még jó, hogy már nem állok a létra tetején.

– Profi ligában játszom, itt a Green Bay Packersben, mint Wide Reciever (elkapó). – fociról, nagyjából annyit tudtam, mint minden három fiútestvérrel és foci iránt lelkes apával megáldott lány, aki próbálja magát kivonni a közös családi hobbiból, és elvonul olvasni, amikor csak teheti. Tehát: szabályok rendben, játékosokból pedig csakis Cliff, de nem a játéka miatt, hanem mert olyan piszkosul jóképű. Mióta átpártolt a Seahawks-ban még a maradék érdeklődésemet is elveszítettem a Green Bay iránt.

– Ó. – feleltem döbbenten. Ez nem jó. Nagyon nem jó nekem, mert ezek szerint ez a kedves srác híres. Valószínűleg, de az ember sosem tudhatja biztosra. – A vezeték neved pedig…?

– Jackson. Gabe Jackson. Nem ismersz fel? – sajnálatos módon ez a név rémlik valahonnan az agyam távoli zugából…

– Amennyi mecset nézek, – félszemmel az aktuális könyvem mögül, – csak sisakban láttalak, így nem könnyű...

– Ez esetben lenne kedved eljönni a hétfői edzésre, megnézni sisakban is, és utána megihatnánk valamit?

–  Nem is tudom…

– Az edzésre nyugodtan hozd magaddal egy barátnődet, vagy akit gondolsz. – ezzel előkap a zsebéből két jegyet.

– Ezeket mindig magadnál tartod?

– Nem, csak amikor arra számítok, hogy olyan csinos lányba botlom, akit jobban meg akarok ismerni. – valószínű a döbbenettől elkerekedik a szemem.

– Vicceltem. Edzésről jövök, pont ma adta oda a marketinges, hogy elpasszolhatom.

– De nem ígérted meg valakinek, hogy…?

– Nálad lesznek a legjobb helyen.  

 

΅΅΅΅΅΅΅΅

– Mi a franc van nálad? Mikor akartad elmondani, hogy holnapra készüljek? – üvöltötte túl Thorton a legkisebb unokaöcsém, Priston szívfájdító sírását, amivel kaját követelt, de azonnal.

Hogy hol vagyok? Nem, sajnos nem az állatkertben. A „kis” családom szokásos vasárnapi ebédjén, amikor már mindenki – főleg a termetes bátyáim és apám – magánkívül van az éhségtől, mert nem győzi kivárni, míg anya előszedi a „szép” étkészletet, és formára hajtogatja a szalvétákat.

És hogy mi van nála? Hát persze, hogy a jegyek, amiket Gabetől kaptam.

Hogy hogyan kerül hozzá? Rejtély. De amikor az embernek ilyen családja van, nem létezik olyasmi, hogy magánélet. Legalábbis az enyém senkinek sem szent.

– Hogy került hozzád?

– Phillip kiborította a táskádat, mert azt hitte van benne dugi csoki, és voltam olyan udvarias és összeszedtem. De minek is magyarázkodom neked?

– Akarsz tőlem valamit. AZÉRT. És plusz, tuti átnézted a telefonomat és kimentetted magadnak Lily számát.

– Sosem tennék ilyet! – na persze, én pedig a „hótündér” vagyok. Lily barátnőm sajnos havonta cserélte a telefonszámát, pont az ilyen Thorton-félék miatt. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a bátyám sosem merte felhívni, csak őrizgette az a nyavalyás számot.

– Nellie! Ne válts témát! Hogy szerezted a jegyeket? Ez a Green Bay Packers edzésére belépő!!! A Green Bay Packers!?!??!

Na erre már Moris is megjelent.

– Valaki Green Bay Packerst emlegette? – végem.

A középső testvérem is felismerte a jegyeket.

– Az a jó büdös….

– Vigyázz a szádra fiam! – szólt közbe apa – Sok itt a gyerek!

– Ne fáraszd magad Moris! Nellie engem visz magával! – szólt közbe Thorton

– Az kizárt! Rád fúj, mert mindig elszeded a telefonját és zaklatod a barátnőjét. Egyértelműen engem visz magával.

– Had döntse el ezt Ő! – szólt közbe apa, de a szemei úgy csillogtak, mint két fekete könyörgő gyémánt. „A pokolba!” Még jó, hogy Brian nem hallotta.

De csak ennyi kellett. Fesd az ördögöt a falra és máris megjelenik. Brian a legidősebb bátyám, hiába volt családos ember, (az ő gyerekei Phillip és Priston) mint egy örök gyerek, leszerelte Thortont, magasra tartva a jegyeket futva viharzott a nappalin keresztül egész a konyháig, ahol az alig 170cm-es anyám mögé bújva, vigyorgó győzelmi táncot járt.

– Brian Thomas Lincoln! Hány éves vagy drága elsőszülőtt fiam?! – szólalt meg anya elcsigázott hangon. – Azonnal menj és add vissza a jegyeket a húgodnak. – hiába vagyunk mindannyian magasak, és mindhiába a testvéreim és apám szédítő méretei, itt a legveszélyesebb egyértelműen a hercegnő kinézetű anyám.

Brian, mint a gyerek, akinek elvették a játékát lehorgasztott fejjel odanyomta a kezembe a jegyeket. 5éves. Maximum annyi agya van, mint egy 5 évesnek.

Ebben a pillanatra eszembe jutott Gabe. Mit fog szólni ehhez az állandó felbolyduláshoz?

Atyaég! Még ha minden családtagomat – persze a babákat és az 8év alattiakat kivéve – lenyugtatóznék és bőségesen bedrogoznék, akkor sem merném idehozni.

Hiszen ő tulajdonképpen egy foci sztár, akinek megakadt a szeme rajtam. Nem hiszem, hogy bármi jó kisülne belőle.

Bár igaz, ami igaz, vidám, humoros srácnak tűnt… De azért a családom finoman szólva is felvállalhatatlan.

Gondosan elteszem a jegyeket, mire anya mindenkit az asztalhoz ültet. Alig fogyasztjuk el a levest, amikor persze újraéled a téma.

– Nellie, hogy szerezted a jegyeket?

– Az új szomszédomtól kaptam. – túl korai lenne beavatni őket a részletekbe.

– Green Bay rajongó?

– Olyasmi.

– Randira hívott? Mert akkor találkoznunk kell vele…

– Nem. Egyenlőre csak ismerkedünk, bemutatom, ha készen állok rá. És mielőtt elkezdenétek Lilyt viszem magammal! – ekkor 4főnyi szomorú boci tekintetű szempár néz rám, és én a világ legnagyobb szemétjének érzem magam. Utálom a családomat!

– Ha bármelyikőtöket választom a többi megsértődik. Így fair.

Négy időzített sóhaj. A pokolba ismét!

– Legközelebb próbálok 5jegyet szerezni. – ígérem meg gyorsan.

– Hatot! – feleli Thorton – Lilyt is muszáj magunkkal vinni.

Az asztal körül a pici Priston kivételével mindenki fújjolni kezd, és a nővérem Sammy kedvesen megérinti a vállam.

– Jól megszívtad húgocskám. Milyen a Green Bay-es srác? – közben megsimogatja a domborodó pocakját. A nővérem egy áldott jó teremtés komolyan, a férje Cris pedig igazán rendes ember, de mindenhonnan mindig elkésik. Most is azért nem könyörög szintén a jegyekért, mert még nem ért ide.

– Kedves. – felelem olyan halkan suttogva, hogy csakis ő hallja. – Szeretném jobban megismerni.

– Drukkolok nektek Nellie.

΅΅΅΅΅΅΅΅

Már tízszer átöltöztem, de nem találom el a megfelelő ruhát. Először úgy gondoltam, hogy a csapat színeiben megyek zöld-sárgában, de az olyan szurkoló lányos.

Persze mikor megjelent az elképesztően kinéző Lily barátnőm egy vajszínű nyári ruhában, menten leszavaztam az addigi összeállítást.

– Mondd Lily, miért vagy mindig ilyen dögös? Visszafoghattad volna magad kicsit.

– Drágám, színésznő vagyok ez a munkám, mellesleg az edzésen rengeteg dögös hatalmas, jóképű pasi lesz! Az elkapódat meghagyom neked, de még sokan vannak ahol szabad a pálya.

– Nem az én elkapóm. Bár ha jobban belegondolok…

Lily kacagva dől el az ágyamon. Én hülye elmeséltem neki a létrás-villanykörtecserélős sztorit. Miután a könnyeit kitörölgeti a szeméből, feláll, a szekrényemhez lép és összeszedi a ruháimat. Egy helyes kis farmer shortot hozzá pedig egy halványsárga spagetti pántos felsőt. Felkapkodom és megállapítom, hogy tökéletes.

– Már előbb is segíthettél volna.

– Akkor hova lenne a mulatság. Gyere, mert elkésünk.

– Egy perc. Sminkelek.

– Olyan meleg van, hogy úgyis leolvad. Majd a kocsiban kihúzod a szemed, és ennyi.

Rohanva felkötném a szokásos copfba a hajam, de kirángatja a kezemből a hajgumit.

– Felesleges.

– De olyan, mint egy szénaboglya.

– Egy csinos szénaboglya. Ha ilyen hajam lenne, sose kötném össze. Gyere már! Lemaradunk róla.

A varázsjegyek a lehető legjobb helyre szóltak. Szinte az első sorból nézhetjük az edzést.

A tesztoszteron szintje a levegőben szinte fojtogatott.

Van valami letaglózó abban, amikor az igazán férfias, és úgy is kinéző pasik játszzák a vad játékukat. Semmi kegyelem, csak a puszta brutalitás. Mint régen a csatamezőn, amikor egymásnak feszültek az ellenfelek és nem kíméltek sem nőt, sem állatot, sem földet, sem semmi mást.

Ma nagyon kemények a fiúk, de valószínű azért, mert a kivonuló pomponlány-hadsereg extra rövid szoknyát vett és feltűnően nagylétszámú a női nézőközönség is.

Lilyvel teljesen elmerülünk a játékban. Hangosan kiabálunk a jobb megmozdulásoknál, és folyamatosan a „szomszédfiút” figyelem, a szívem erősen kalapál, féltem és bíztatom egyszerre. Teljes erőbedobással feszülnek egymásnak a hatalmas férfiak, remek passzok és gyönyörű akciók váltják egymást. –  Bár szégyen bevallani, – de felsikítok, amikor Gabe-et miután bravúrosan megszerezte a labdát kiterítik, mint egy piknik takarót.

Elég nagy pikniktakaró, és elég erős pikniktakaró… és a pikniktakarók között is a legmutatósabb darab…

Alapvetően mindig az ilyesfajta pasik tetszettek, akik mellett nem kérdés, hogy ki a nő. Akikben a lágy vonások valahol messze és mélyen eltemetve vannak csak jelen. Szeretem, amikor ennyire nyilvánvaló az erőfölény, szeretem amikor az arcomba vágják, hogy igen te vagy a nő, én pedig a férfi.

A családom is ilyen: csupa erős ember. Lehet, hogy emiatt, de elképzelni sem tudok másmilyen társat magam mellé, olyat aki nem illene bele.

Az edzés végére teljesen bepörgünk mindannyian. A közönség üvöltve skandálja egyre fokozódó hangerőn, hogy „GO, PACK, GO!”, mikor már a dobhártyám remeg és a hang az egész testemet rázza, velük kiabálok én is.

Ahogy levonul a csatát nyert pasi hadsereg, Gabe integet nekem, majd odalép a kerítéshez közvetlenül elénk. A sisakon keresztül is látom, hogy mosolyog.

– Magamon hagytam ezt – mutat a fejvédőre – hogy biztosan be tudj azonosítani? Vagy elég a mez-számom?

Zavaromban elpirulok, Lily pedig hangosan és idegesítően kacarászni kezd mellettem. Furcsa, mert amúgy kedvelem a barátnőm nevetését, de most kifejezetten nem tetszik, ahogy magára vonja Gabe figyelmét. Kicsinyes bosszúként eszembe jut, hogy önként fogom Thortonnak kiszolgáltatni a telefonszámát.

– Elég a mez számod. – felelem nagyon sokára, ami Gabeet kifejezetten szórakoztatja, így egy nagy sóhajjal leveszi a sisakot, és megszokott mozdulattal a könyökhajlatában tartja.

– Hála az égnek. Furcsán néztek volna, ha valamelyik nyilvános helyre így megyek be. De engesztelésül hozom a dzsekimet, amin szintén fenn van a számom.

– Gabe, 500 fok van. – szólok közbe.

– Érted megéri szenvedni kicsit. – ezt már én sem bírom ki nevetés nélkül. – Gyorsan lezuhanyozom, átöltözöm, de ígérd meg, hogy megvársz.

– Rendben. – röviden útbaigazít, hogy hova menjek.

– Ne aggódj, vigyázok rá, – fordul a barátnőm felé – és egészen az ajtójáig kísérem, hogy biztosan hazaérjen.

– Persze, mert a szomszédban laksz. – gonoszul összehúzott szemöldökkel, vigyorogva néz rám a megjegyzésért – akkor is addig kísérnélek, ha Texasban laknál. – feleli majd eltűnik a többiek nyomában.

– Tetszel neki Nellie. – suttogja a barátnőm, miközben a jelzett irányba útnak indulok elköszönve tőle.

Türelmesen várakozom az öltöző folyosóján. Jó hangulat lehet benn, mert az egész helység cseng a visszaverődő hangoktól: az edzők dicsérő és szitkozódó szavai, nevetés, üvöltés, a játékosok tréfálkozása, és az edzés hangos elemezgetése zajlik nagyban.

Furcsa, ahogy várakozom, a folyosóra lassan beszállingóznak a miniszoknyás lánykák, és egyéb rajongók.

Meglátok egy meglehetősen vonzó jelenséget, aki fényképezőgéppel a kezében végig mér „minket”, majd mosolyogva, kopogás nélkül benyit az öltözőbe.

Mikor már eltűnt az ajtó mögött, akkor jövök rá, hogy biztosan Cary barátnője és a csapat hivatalos fotósa Stella az.

Szerencsés csaj, most szívesen cserélnék vele. No, nem Gabe-et Cary-re, hanem a folyosói álldogálást a benti „nézelődésre”.

Elsőként kiérkező játékos Larry, aki center poszton játszik.

Hogy honnan tudom? Be kell valljam, alaposan utána néztem. Nem akarok mégegyszer beégni Gabe előtt. Ha a bátyáim megtudnák, hogy nem ismertem meg egy Green Bay játékost, életem végéig ezzel szívatnának.

Larry kifejezetten jóképű fickó, és ennek teljes tudatában hagyja el az öltözőt, ami magáért beszél.

Ágyba-dumálós mosollyal fogadja a rajongólányok rohamát, és örömmel osztogat autogramokat, az egyik lánynak még a bugyiját is aláírja, úgy hogy a csajszi le sem vette azt.

Kifejezetten sajnáltam, hogy Lily elment, mert ezen hatalmasat derülhettünk volna együtt, de nélküle, csak egy visszafogott kuncogást engedtem meg magamnak.

Sajnos azonban ez is elég arra, hogy magamra vonjam a figyelmét.

–  Szia Szépségem! – köszön és elindul felém. –  Te is szeretnél egy aláírást?

–  Köszi, de kihagyom. – felelem és közben sűrűn az ajtó felé tekintgetek, hátha végre elkészült Gabe és „megment”. Amikor közvetlenül elém ért, Larry széles válla eltakarja előlem a kilátást.

–  Ilyen gyönyörű lánynak pedig szívesen aláírnám… bárhol. – búgja kedvesen flörtölve. Mókás srác, nemcsak jóképű, de vicces is.

–  Nem különösebben érdekel az ajánlat.  Várok valakit. – hűteném le a lelkesedését, de ettől csak megcsillan a szeme, mintha pluszba örömet okozna neki, hogy nemcsak nekem csapja a szelet, hanem a bent lévő fickók közül valakit felbosszanthat.

–  Itt vagyok. A legjobb. Ha megkaphatod a legjobbat, minek elégednél meg holmi másodosztályúval.

–  Húzz a pokolba Nellie közeléből Larry! – hallom Gabe-et, de meglepő módon nem dühös, sokkal inkább „csak” beszólogatós.

Larry összehúzott szemöldökkel figyel.

–  Te Jacksonnal futsz? De hát miért? – kérdezi, majd némán a szívéhez kap, olyan mozdulattal, mint aki lövést kapott. Drámai. Talán Lily sem csinálta volna jobban. –  Egy ilyen szép tejeskávé csaj jobbat is összeszedhetne, mint ez a silány elkapó. Szerintem egyértelműen a center játékossal kellene kezdened.

– Larry, úgy tűnik valaki a pályán egyenesen a füledre esett, és megártott a hallásodnak. Tűnés, haver. – szól közbe Gabe

–  Tévedés, Jackson. Éppen most egyezett bele Norma, hogy eljön velem meginni egy kávét.

–  Nellie. – javítja ki Gabe. –  Mellesleg nem hiszem.

–  Had döntsön a hölgy. –  vitatkozik Larry –  Nos, NELLIE –  így nevem csupa naggyal a hangsúly alapján, mintha az előbb nem is tévesztette volna el. –  Kit választasz? A tökéletes pasit előtted, aki megédesítené az éjszakádat, vagy a lúzert ott az ajtónál, aki két percig nem bírta ma megtartani a labdát…

–  Mellesleg szerezett pár touchdownt is. – veti közbe Gabe, és felém nyújtja a kezét. Nem sokat habozok és a tenyeremet az övébe csúsztatom. A kezem aprónak és törékenynek tűnik a gigantikus méretű lapát tenyerében, a fogása határozott, de nem erőszakos. Finoman magához von, amitől a bőröm felszikrázik, a másik kezét a derekamra simítja.

 Erre Larry, ismét a szívéhez kap.  

–  Jaj drágám, vérzik a szívem. – felel drámaian – Ha meggondolnád magad, és dobod ezt a fekafiút, akkor keres meg! – ezzel elegánsan a rövidszoknyás lányok felé indult. –  Csajok, épp most törték össze a szívemet! – megragadja az egyik csinos vörös kezét és egyenesen a mellkasa közepére helyezi, amitől a leányzó arca ugyanolyan színű lesz, mint a haja – Ki segít nekem összeszedegetni a széthullott darabokat, és összerakni… és mást is összerakni.

A lányok kórusban kuncognak, és mindjárt akad 1-1 „támaszték” jobbról és balról.

–  Minden rendben? – kérdezi meg rögtön Gabe.

–  Persze. – felelem őszintén, mert inkább szórakoztatott, mintsem hogy felzaklatott volna a jelenet.

–  Minden csapattársad ilyen?

–  Á nem. A legtöbb sokkal rosszabb. – közli vigyorogva. –  Mehetünk Nellie?

–  Igen. – válaszolom enyhe mosollyal felé fordulva. – Készen állok. Szóval merre tovább?

Az eddigi vigyora kiszélesedik. –  Bízd csak rám magad!

΅΅΅΅΅΅΅΅

Régen éreztem ennyire jól magam, enyhen becsíptem ugyan, de varázslatos a délután és langyosan meleg nyári este. Végignevettem a randit, mert kiderült, hogy Gabe a világ egyik legszórakoztatóbb embere.

Minden apró kósza érintésre sokkal intenzívebben reagáltam, mint máskor, a közelsége teljesen elvarázsolt.

Nem a foci sztár volt mellettem, hanem tényleg a fiú a szomszédból, aki mellett ráadásul felszabadultam.

Amikor hazafelé a lépcsőnél megbotlom, olyan könnyedén kap fel, mintha egyáltalán nem lenne súlyom. Ahogy egész testemmel az övének feszülök, lenyűgöz az ereje, és teljesen a bűvkörében von. Nem gondolkodom tisztán, és mire észbe kapok már vadul csókolom.

Nem vagyok az a típusú lány, aki az első randin odadobja magát, de valami ellenállhatatlan erőnek engedve mégis megteszem. Talán az az érzés, amit kelt bennem, hogy fontos vagyok, érdeklem, hogy könnyű vagyok, féltett, óvott, hogy gondoskodnak rólam, hogy valaki olyan erős, hogy mindentől megvéd, talán azok a titkos vágyaim, hogy uralkodjanak felettem felülírtak mindent.

A heves szenvedélytől zár az ajtómon az első lökésre engedett, és mostmár biztos vagyok benne, hogy a vakolat sem úszta meg.

– Ne haragudj, – mormogja a számnak két csók között – megjavítom az ajtódat.

– Előbb inkább a hangulatomon javíts, de sürgősen. – no, erre már felnevet, visszalöki szegény ajtómat, ami hatalmas csattanással a keretbe csapódik és velem a karjában a hálószobámat veszi célba.

A csókjai vadak és forróak, akárcsak a teste. A bőre szinte égeti az enyémet, lángra tudnék lobbanni a karjaiban. A meztelenségében lenyűgöző látvány nyújt, az izmai csodálatosan feszülnek az olvadt csokoládéra emlékeztető bőre alatt. A ruháim szakadva hullnak le rólam, ahogy erős kezével nekifeszül.

Nem tudok betelni vele, a csókjaira éhezem. Gabeből sosem lehet elég. Tovább hevít a tudat, hogy egész biztosan hasonlóan érez, az erotikusan a fülembe suttogott szavai és a hatalmas kezének finom érintései ellenállhatatlanok.

Az ágyamra vetődve azonban egy mély sóhajjal megadja magát a régi ágykeretem is, nagy huppanással a keret romjain és a matracon fekve a földön találjuk magunkat. Még szerencse, hogy nem tartok semmit az ágy alatt, így majdnem vízszintesre dől.

Gabe egy pillanatra abbahagyja a becézgetést, amit egy méltatlankodó nyöszörgéssel „díjazok”.

– Hozzáírod a többi okozott kárhoz? – kérdezi óvatosan.

– Ne aggódj, még van nálam hitelkereted. – felelem, és ezen gyöngyözően felkacag, majd édesen újra csókolni kezd. Huncut mosollyal egy percre eltávolodik tőlem, hogy megjegyezze.

– Kicsit ledolgozom az adósságaimból. – és elkezd egyre lejjebb és lejjebb haladni apró simogatásokkal és forró csókokkal a testemen.

Azt hiszem jobb befejezést akkor sem nyerhetett volna az éjszaka, ha egy színdarabot írok rá.

΅΅΅΅΅΅΅΅

 Gabe

Nagyon érdekelt ez a lány.

Kedves volt, szexi, humoros, végtelenül szórakoztató és úgy éreztem, hogy le tudnám élni vele az életemet. Már 1hónapja jártunk – ő az eddig leghosszabb kapcsolatom, mert még senkiben sem találtam meg ennyire „önmagam”. Elviselt, kedvelt, jókedvre derített.

Szerettem hozzá hazaérni, szinte a szomszéd lakásban laktam, mert nehéz volt távol maradnom tőle.

Talán ennyi idő alatt jutottunk el oda, hogy megbízott bennem, és magában is annyira, hogy elhiggye, nem egy egyszerű numera a sorban, hanem valaki, aki számít. Valaki, akinek arca van, neve van, és érdekelnek az érzései is.   

És ma eljött az a bizonyos nagy nap, amikor bemutat a családjának. Borzasztó ideges egész nap, ebből tudtam, hogy ennek komoly súlya van, hogy ez nála egy nagy mérföldkő.

Minden tudtam róluk, de ők semmit rólam.

Vagyis ez nem igaz, mert mindannyian, még Nellie édesanyja is Green Bay Packers drukker, csak azt nem tudják, hogy a lányuk barátja ott játszik.

Ideges és izgatott vagyok, mint amikor magasan száll a labda és szinte lehetetlen utolérnem, és elkapnom. Amikor a szél erős, és minden erőmet megfeszítve futok a szálló labda után és felugorva két lehetséges végkifejletre is esélyt kapok, amint az ujjaim végén táncolva, vagy megragadom, vagy elejtem.

A pillanat, amikor egy touchdown sorsa eldőlhet, egy lépés, ami vagy előre visz, vagy minden kezdődik elölről.

Mindenki tudja, hogy az élet is majdnem olyan, mint a foci.

– Figyelj Gabe. Ezt eddig még nem mondtam. Lehet, hogy mindenki termetesebb a családomba, de anya a legveszélyesebb.

– Szerinted kedvelni fognak? – kérdezem meg kétkedve.

– Szerintem imádni fognak, ha jobban megismernek, mert jelenleg csak „rajonganak” érted.

Nos, erre végre mind a ketten elmosolyodunk.

Megszorítom a kezét és együtt indulunk a bejárat felé.

– Fáradjatok beljebb! – nyílik ki az ajtó és köszönt minket automatikusan Nellie apja, majd kezet nyújtana, de megáll félúton, amikor rám néz, és tényleg rám néz. Egyből felismer.

– Gabe Jackson? – kérdezi meglepve.

– Üdvözlöm uram, Nellie már sokat mesélt önökről. – próbálok rögtön visszaterelni az ismerkedést normál menetbe, de attól tartok esélytelen.

– Nelli, édes lányom! Te a Green Bay Packers játékosával jársz, idehozod, vasárnap családi ebédre, és nem szólsz előtte, hogy készüljünk? Lányom, az én húsom és vérem vagy, bár a sport érzékem átörökítése úgy tűnik, hogy Sammy után végképp elfogyott.

– Sajnálom, apa. – mentegetőzik Nellie, de a huncut mosolyán, amit úgy imádok látom, hogy kicsit sem bánja.

– Kicsim, nem ismered a családodat? Ha tudjuk, hogy jön, minimum Brian és családját nem hívjuk el, tudod, milyen zajosak, és Gabe Jackson egy sztár, nincs ehhez hozzászokva. Vagy nem is csak Briant, hanem egyenesen egyiket sem. Csak Ti és mi anyáddal. Elég sokkoló lett volna a pereputty nélkül is…

– Ne aggódj, apa. Ha most nem szembesül a tényekkel, előbb utóbb fog. A ragtapaszt is gyorsan szeretem letépni.

– Nellie…

– Megérkeztek végre? – hallottam az egyik báty hangját a házból – Éppen focizni kezdtünk küldd őket apa a kertbe! Megnézzük mennyire strapabíró az új fiú.

A megjegyzés mosolyt csalt az arcomra, tovább szélesedett a jókedvem, amikor láttam, hogy Nellie apja elsápad, majd halk hangon bocsánatkérést mormol.

Nellie

Ilyen ebben az életben nincs. És én még attól féltem, hogy meg fogják fenyegetni a pasimat a szokásos módszerükkel a csapatos támadással. Erre mit történik? Ez a három címeres ökör itt tornyosul előttem elállják az étkezőbe vezető utat.

Röviden és tömören mi történt azután, hogy Gabe-el megjelentünk a kertben? Egy merő vicc.

MIND három bátyám, külön-külön szelfiket készített a pasimmal, és tolták is fel a létező összes közösségi hálóra. Ment a „Mr. Jackson így-Mr. Jackson úgy… És amint felhívta a párom a figyelmüket rá, hogy nyugodtan hívják Gabenek elvégre egy család vagyunk, azt hittem térdre is borulnak előtte, és imádják, mint egy Istent.

Amikor pedig naivan és tudatlanul azt hittem, mélyebb nem lehet az árok, hát nekik sikerült:

 Az ebéd kész rémálom volt. – Nos, Gabe… – kezdte Moris, én pedig a két tenyerembe rejtettem az arcomat és a jobb sorsomért néma imát zengtem. – Nem tudom meg merjelek-e kérni, – Istenem, add, hogy ne tegye meg, hogy itt helyben némuljon meg, vagy nyíljon ki alatta a föld…, persze a kérésem nem hallgattatott meg, a testvérem folytatta – de így, hogy majdnem sógorok vagyunk… – ne ne ne, kérlek NE rimánkodtam tovább – talán nem fogsz megharagudni… de tudnál szerezni nekünk pár relikviát… a csapattól…

– Természetesen. – felelte Gabe rám mosolyogva, és az asztal alatt megszorította a kezemet. – Aláírassam a teljes csapattal a labdátokat?

Az kitörő üdvrivalgástól majdnem megsüketültem.

A vég, vagyis a totális katarzisként pedig, mintha még nem lenne bőségesen elég, itt vannak előttem… újra. És attól tartok ez a három akar tőlem valamit.

– Figyelj, ide Nellie, ez nagyon fontos! – kezdi Thorton, és egy pillanatra hátra kémlel, hogy más ne hallja, csak mi négyen.

– Igaz, hogy a kishúgunk vagy… – folytatja Brian, ekkor már nagyon rosszat sejtek…

– De ezt nem szúrhatod el nekünk! – fejezi be Moris.

– Tessék? – nem értem. MI VAN?

– Ezt a kapcsolatot, nem szúrhatod el nekünk! Egyszerűen tedd félre azt az idegesítő énedet és legyen tündéri. – vélekedik Thorton

– Nektek megártott a nap! – most erre mi mást mondjak? Mind lökött!

– Komolyan húgi, ha szakítotok, Ő marad, te mész! Hivatalosan is válás esetén oldalt választottunk, és akár írásba is adjuk.

– Nem vagyunk házasok. – próbálkozom a józan ész hangjával, persze esélytelenül.

– Részletkérdés! – erősíti meg teljes meggyőződéssel Brian. 

 Komolyan? Lehet ennél cikisebb valami?

Persze mikor távozunk a házból az egész csapat a kocsiig kísér, beülve Gabe a fülembe súgja, hogy remekül szórakozott.

– Muszáj leszel belém szeretned Nellie. A családod kis híján örökbefogadott.

– Ó nem csak kis híján. Közölték, hogy inkább te, mint én.

– Ó…

– Még szerencse, hogy ennyire szeretlek, mert különben féltékeny lennék.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy szeretlek!

Örömében szorosan megölel. – Azt hittem már sosem fogod elmondani, mert én még annál is jobban szeretlek! Sokkal jobb hely lett a világ mióta az ölembe pottyantál!

A véletlenek és a hirtelen jött szerencse kiszámíthatatlansága. Amikor egy lány álma igazából is valóra válik.

  

Vége