22. FEJEZET

Mire felért az iroda elé, már tombolt benne a méreg. Éppen kopogni akart, amint az ajtó kivágódott és a zokogó Amber jött kifelé, persze Juliettába ütközött.

– Még te hiányoztál ma estére husika. – esett neki a lánynak.

Julietta haragja életében talán először, leszaggatta a láncokat, nem bírta türtőztetni magát, és lekevert egy hatalmas pofont Ambernek.

– Takarodj az otthonomból! – sziszegte a lány vékonyka hangon, mert még mindig sokkolta a saját tette. Amber az arcára szorította a kezét és döbbenten nézett a másikra.– És meg ne lássalak mégegyszer a férjem közelében, mert nem állok jót magamért.

A folyosót Declan vidám nevetésének hangja töltötte be. Julietta benézve az irodába látta, hogy a férfi az íróasztala mögött ül, teljesen hibátlan öltözetben és pokolian jókedvűen.

Amber szitkozódva lelépett, Julietta pedig cseppet sem csökkenő indulattal az irodába ment, hogy szembenézzen azzal a férfival, aki megismerkedésük óta csakis kínozza. Aki minden egyes nyomorának az oka, annak is, hogy az előbb magából kikelve megütött egy másik embert.

– Remélem jól mulatsz? – kérdezte meg a nyilvánvalót.

– Édesem, most pofoztad fel Ambert, mert azt hitted lefektettem. Hát hogy ne lennék boldog? –ezzel felemelkedett megkerülte az asztalt és elindult a lány felé.

– Állj meg ott ahol vagy! – közölte Julietta. – Beszédem van veled.

De Declan megállíthatatlan volt. Pár öles lépéssel a lány előtt termett és mire Julietta észbe kapott volna a kezei már a lány derekán voltak, és magához húzta.

– Eressz el, te szemét! – kezdte a lány frissen megtalált hévvel, és csapkodni kezdte a férfi mellkasát, de eléggé erőtlenül. – Ilyet egyszerűen nem tehetsz velem! Elcsábítasz, önbizalmat adsz, segítesz újjáépíteni saját magamat, aztán a következő percben eltaszítasz! Ilyen nem lehet! Ezt nem bírom ki!

– Drágám, ha itt valaki eltaszított valakit az te voltál! – kezdte békítőleg Declan lefogva Julietta mind a két kezét, és mélyen a szemébe nézve. – Te voltál, aki meg se akarta próbálni!

– Tudod, hogy néha annyira utállak! Nincs még egy ember a földön, akinél ennyiszer azt érezném, hogy meg akarom ütni…

Declan heves csókja azonban elfojtott minden további szóáradatot. Julietta hiába nem akarta egyszerűen ösztönösen viszonozta. Mire észbe kapott már mind a két kezével a férfi vállába kapaszkodva húzta őt még közelebb. Declan jókedvűen ismét felkacagott, és felemelte Juliettát, és vadul magához szorította.

– Szerintem nem fog feltűnni a vendégeknek, ha kicsit hiányzunk a buliból… – dörmögte elégedetten. Julietta erre megmerevedett a karjában és megpróbálta eltolni magától.

– Nem… nem… nem. Ezt nem tehetjük, mindenki azt fogja gondolni, hogy…

– Friss házasok vagyunk. – közölte a férfi a csípőjét a lányhoz dörzsölve. Julietta halkan felnyögött. –

– Ezt nem tehetjük… – suttogta Julietta elhaló hangon.

– Gyors leszek édesem. – felelte és határozott mozdulattal az íróasztalra ültette a lányt. –Mióta először jöttél be ide, ki akartam ezt próbálni…

A lánynak már nem volt ereje tiltakozni, mert elragadta a szenvedély hullámvasútja.

Ahonnan nem számít rá az ember, mindig onnan érkezik a legnagyobb veszély. Mint a hatalmas hullámok, amiket lehet, hogy csak egy aprócska kő bedobás okozott.

Amber futva tette meg az utat Timig. Annyira mérges volt erre a két szemétre, ahogy elbántak vele, hogy nem is látott az idegességtől.

Az idétlenül kedves Tim előtt nem is akarta megjátszani magát. Valószínűleg most úszott el az egész élete legnagyobb lehetősége, mindez miért? Átkozott Declan Blake!

–Mi történt drágám? – fordult hozzá Tim, megfogva együttérzőn a karját.

–Semmi! – sziszegte Amber dühösen és kiszabadította magát. – Végeztünk egymással Tim! Ne keress többé! – már nincs szüksége erre a balekre, mert minden esélye elszállt, hogy megszerezzen mindent, amire vágyott, a pénz és a hatalmat, mindazt amihez ugródeszkának használta ezt a pojácát.

Tim teljesen letaglózva és lemerevedve állt ott, a sokktól még a szája is tátva maradt.

–De miért? Mit tettem? – kérdezte, ahogy a sokk elszállt és helyette már a férfi is mérges lett.

–Ó, semmit sem tettél! – kiabált rá Amber, megindulva a kocsi felé, nem foglalkozva azzal, hogy a vendégek többsége figyeli. – Hazamész taxival, ugye?

–Várj már egy percet! – üvöltötte utána Tim, és egyetlen perc alatt az értetlenség helyét átvette valami borzasztó. – Kikezdett veled ugye?

Ambert nem érdekelte már semmi sem. El akart tűnni.

–Hát persze Tim.

–De hát nős, könyörgöm! – vitatkozott a férfi felháborodva, majd megrázta a fejét. – Mi történt? Ha erőszakos volt, akkor rögtön mehetünk a rendőrségre és…

–Jaj te idióta barom! – szitkozódott Amber, magában még fel is kacagott volna, ha az álmai és a gondosan megtervezett jövője nem ebben a pillanatban esik széjjel darabokra. Most az egyetlen vágy a az volt, hogy minél előbb le akarta rázni ezt a szánalmas, idióta férfit és maga mögött hagyni mindent… Felejteni, de előtte alaposan bosszút állni. – Nem erőszakolt meg, hanem elcsábított, idehívott múltkor a szervezés miatt és szexeltünk. Annyira heves volt, hogy nem jutottunk el az ágyig sem, egyszerűen az íróasztalán tett magáévá. – felelte már oda sem figyelve, bevágta a táskáját az utasülésre és beült a volánhoz. Annyira reménykedett benne, hogy legalább egy kiadós veszekedést sikerül összehoznia Declan és Tim között. Ez lesz az Ő búcsú ajándéka, annak az öntelt seggfejnek. – Szóval, mi ketten végeztünk egymással, a cuccaidat majd utánad küldöm. – ezzel bevágta az ajtót és amilyen gyorsan csak tudott elhajtott.

Mert neki abszolút vége van. Declan Blake kemény ellenfél, aki biztosan tönkre fogja tenni… A vállalkozásának, és az életének is lőttek…

Egyre nagyobb gázzal hajtott, fokozódó tempóban.
A kilométeróra mutatója vadul pörgött feljebb és feljebb. Az autót a fel-fel támadó széllökések dobálták, de Amber nem foglalkozott vele, csak hajtott és gyorsított.

Éles kanyarok… vakító fényszórók… száguldó autó… átsodródott a szembejövők sávjába, ahol egy másik jármű haladt. Későn vette észre, hogy a sáv, amiben haladna tovább foglalt.

A szörnyű csattanást, és az egymásnak tolódó karosszériák durva hangja tört utat magának a langyos-csillagfényes éjszakába, ahogy a két autó frontálisan egymásnak csapódott.

Utána pedig, amikor az utolsó alkatrész darabok is befejezve a repülést-gurulást megálltak… halálossá vált a csend. Senki sem élte túl, ami megmaradt, az csupán a szanaszét szóródó fém, műanyag, a füst és a felcsapó lángok, amik jelezték a megérkezőknek a tragédia megtörténtét.

–Amber meghalt. – mondogatta magába roskadva Tim, aki még mindig nem hitte el, hogy az egyetlen sezrelme, a nő, akit a világon mindennél jobban szeretett életét vesztette.

Hiába zajlott le a temetés is, kapta a milliónyi részvétnyilatkozatot, de még mindig nem fogta fel, hogy valóság lett a rémálma.

Elvesztette.

Hogy történhetett meg mindez? A lány olyan szép volt, olyan fiatal, és annyira szerette, egyszerűen képtelenség, hogy mindez megtörténhetett…

A saját élete is reménytelenné, üressé, és boldogtalanná vált. A lány jelentett neki mindent. Ő volt a középpont a fény, a remény, az ÉLETE. Amikor pedig meghalt a sajátját örökre elvesztette a lányéval együtt.

Hogyan élhetne így tovább? Van egyáltalán tovább?

–Minden az ő hibája! Minden Declan Blake nyavalyás hibája! Elvette tőle az őimádott Amberjét!

Erőszakosan a földhöz csapta a koszorút és a szalagokat, amit a drágalátos főnöke küldetett a sírra.

Bele lehet őrülni a gyászba? Ebbe a fájdalomba egészen biztosan! De a harag majd segít! A gyűlölet majd erőt ad a tovább lépéshez! Mert valakinek fizetnie kell ezért! És már tudta, hogy ki lesz az…

Kivárja a megfelelő pillanatot, és mindent tönkre fog tenni.

A férfi, aki megölte az imádott szerelmét, egyszerűen nem élhet tovább boldogan. Majd ő, tesz róla, hogy megfizessen.

Szemet-szemért, fogat-fogért, életet-életért. Szerelmet- szerelemért.